Anglia és Kelet-Európa a XIX. században

Dolgozatomban az angol külpolitika Kelet-Európához fűződő viszonyát kívánom bemutatni. Megvizsgálom milyen szerepet töltött be az ekkor már világbirodalomnak számító Nagy- Britannia diplomáciájában kontinensünk keleti fele. Mindezt a XIX. század első felének időszakában tekintem át. A századot, mint hosszú XIX. századot kezelem, amely az 1789-es nagy francia forradalommal kezdődik, s elnyúlik egészen a XX. század második évtizedéig, az első világháborúig. Ezen belül jól elkülöníthető időszak az 1789-es francia forradalomtól az 1848-as népek tavaszáig tartó éra.

Azt a kérdést teszem fel, hogy a kontinentális egyensúly megteremtése illetve fenntartása céljából milyen szerepet szán Kelet-Európának Anglia. Angliának nem voltak a kontinensen hódítási szándékai, területi étvágyát gyarmatbirodalma kiépítésében élte ki. Amely a XVIII. században válik világméretűvé, s bár az Amerikai Egyesült Államok születése, Észak-Amerikai gyarmatai egy részének elvesztését jelentette, ez mégsem jelentett igazi törést a világ ekkor már legerősebb gyarmatosítója számára. Ezt a hatalmat azonban Európából veszélyeztették leginkább, egy megerősödő, azaz kontinentális hegemóniával rendelkező, európai ország.. Hiszen egy ilyen állam előbb-utóbb bejelenthette igényét tengerentúli területekre is. Anglia nem engedhette, hogy bármely európai ország túlhatalomra tegyen szert. Tehát egyensúly politikát folytatott. Ebben a politikában természetesen a nagyhatalmak játszották a legfontosabb szerepet, közöttük játszotta a XVIII. század folyamán a mérleg nyelvét, gyakran változtatva alkalmi szövetségeseit.

A nagy francia forradalom megváltoztatta ezt a politikát mintegy negyed századra a napóleoni háborúk végéig, a franciák fenyegették az erőegyensúlyt, így Anglia, folyamatosan koalíciók szervezésével, illetve finanszírozásával küzdött a franciák ellen.

Napóleon bukása után, Anglia döntő befolyást gyakorolt a kialakuló új világrendre, a bécsi kongresszuson megszületett új rendszer magán viseli a brit diplomaták keze nyomát. S természetesen Anglia érdekeit igyekezett érvényesíteni. Bár ekkor még az a fő cél, hogy Franciaország semmiképpen ne lehessen többé képes arra, hogy irányítása alá vonja a kontinenst. Felbukkan az újabb veszély is a megerősödő Orosz Birodalom képében. S a következő években is megmarad ez a kettőség, hol a franciák, hol az oroszok azok, amelyek ellen fel kell lépni.

A dolgozatban szeretném bemutatni, hogy Anglia hogyan vonja be ezen hatalmi játékaiba a Közép-Európai két nagyhatalmat, Poroszországot és Ausztriát. A korszakból néhány olyan eseményt igyekeztem kiemelni, amely meghatározó volt az európai külkapcsolatok történetében.

Először tehát a nagy francia forradalom hatásait vizsgálom, az ellene szervezett koalíciók jelentőségét. Hiszen ezen koalíciók hadseregeinek zömét a kontinens keleti fele biztosította. Tulajdon képen ennek folytatásának tekinthető a napóleon elleni külpolitika, illetve az ellene fellépő európai hatalmak törekvési.

Napóleon bukása után tüzetesen vizsgálom a bécsi kongresszust, és a létrejövő Szent Szövetségnek nevezett rendszer alapjait, céljait. Ezt követően ezen rendszer első nagy próbatételével, a görög szabadságharccal foglalkozom. Amely nem csak az európai hatalmi rendszer számára jelentett elvi problémát, de Anglia számára is kijelölte a következő évek egyik fő gondját. Ez az úgynevezett keleti kérdés, amely az Oszmán Birodalom meggyengülése miatt született. A törökök által birtokolt Konstantinápoly, illetve a Fekete-tenger kijáratát jelentő két tengerszoros a Boszporusz és a Dardanellák válik a brit diplomácia legfontosabb területévé. Ennek megszerzése pedig az új ellenfél, a cári Oroszország számára a kijáratot jelenthetné a melegtengerekre, az oroszok számára egy hosszantartó álom ezen viszonylag kicsi de stratégiailag oly fontos terület elfoglalása. Az angolok számára pedig ennek megakadályozása, az oszmán álam mind nagyobb mértékben történő megóvása válik alapkérdéssé.

A következő fontos esemény, amely leköti az angol diplomáciát, az 1830-as francia forradalom, amelynek a Közép-Európai fejleményét a lengyel szabadságharcot vizsgálom. Igaz, ez a térség Anglia számára messze eltörpül jelentőségében a nyugati eseményekhez képest, de a kontinentális egyensúly kérdése miatt a lengyelek ügye kell, hogy foglalkoztassa Angliát.

A dolgozatom az 1848-as eseménysorral záródik, annak is elsősorban a Kelet-európai eseményeivel, illetve ezen történésekhez való angol viszonyról. A népek tavasza kapcsán kerül Magyarország is a brit külpolitika látóterébe. Mint az európai forradalmak legtovább kitartó szereplője önmagában magára vonhatta nem csak az angliai közvélemény, de a politikusok figyelmét is. A Habsburg Birodalom szétesésének, meggyengülésének veszélye a kontinentális egyensúly felbomlását jelenthette volna. Az orosz beavatkozás pedig a cári hatalom túlzott előretörését, amely szintén kellemetlenné vállhatott Anglia számára.

A 18.századi előzmények

A XVIII. század folyamán továbbra is az európai kontinens számított a nemzetközi élet központjának.[1] Európa nagyhatalmainak vetélkedése nyomja rá bélyegét a korra. Amely küzdelem azonban szigorú szabályok szerint zajlott. Ezen feltételeket a kialakuló, úgynevezett klasszikus diplomácia, illetve a dinasztikus háborúk szabták. A nagyhatalmak vetélkedésének célja nem a másik megsemmisítése csupán saját lehetőségeik, pozícióik javítása volt.[2]

A dinasztikus politika újabb és újabb területek, illetve alattvalók megszerzésére törekedett, növelve országuk hatalmát, illetve az adott uralkodói ház tekintélyét.

Anglia társadalmi és gazdasági fejlettségben valamint politikai berendezkedésében is élesen elütött a kontinens országaitól. A szigetországban már a XVII. században (1640-49) lezajlott polgári forradalom óta nem feudális keretek között zajlott a fejlődés, ami példátlanul gyors gazdasági növekedés lehetőségeit teremtette meg. A XVIII. századra kialakult az alkotmányos monarchia jogrendszere, a valódi törvényhozó hatalom a választott képviselőkből álló parlament kezébe került, illetve a választásban győztes párt adta az ország kormányát. A parlamentarizmus a kialakuló két pártrendszerrel, s azok felváltva történő kormányzásával, biztosította a társadalmi feszöltségek levezetését, elhárította a gazdasági fejlődés útjába kerülő akadályokat, s aktív külpolitikát tett lehetővé.

Ebben a században Nagy?Britannia néven szilárdan kézben tartotta a Brit?szigetek egészét. A világtengerek urává vált, s kiépítette világelsőnek számító gyarmatbirodalmát.[3] Ezen eredményeit azonban csakis úgy érhette el, hogy folyamatosan részt vett a kontinens eseményeiben. Igaz, mindig is élvezte különállását, de Európa ügyei nem hagyhatták hidegen az angol politikát. A beavatkozásra több oka is volt.

Tengeri hegemóniájának és gyarmatbirodalmának biztonságát csakis egy európai hatalmi egyensúlytól remélhette. A század második felében kibontakozó ipari forradalom számára piacot biztosított a kontinens, illetve a gyorsan szaporodó lakosságának élelmiszer, főleg gabona ellátását is innét fedezte, főleg annak keleti részéből. A beavatkozást elősegítette az uralkodó Hannover dinasztia kontinentális érdekei, hiszen ők német fejedelmekként nem tudták, de nem is akarták kivonni magukat a szárazföld viszályaiból.[4]

Az angol külpolitika alapvető célja a hatalmi egyensúly fenntartása, amihez segítségül hívhatta világelső hadiflottáját is és az Angol Bank által biztosított csaknem korlátlan pénzügyi lehetőségeket. A század nagy részében Franciaországot tekintette fő ellenfelének, ellene többféle szövetségi rendszerben, több dinasztikus háborúban is részt vett. (pl.: Spanyol-örökösödési háború 1701-14, Osztrák- örökösödési háború 1740-48, Hétéves háború 1756-63)[5]

Észak- Amerikából és a gyarmati versengésből jórészt sikerült kiszorítania a franciákat és tengeri hatalmi ambícióikról valamint kontinentális hegemón törekvéseikről is le kellett mondaniuk. Míg XIV. Lajos a század elején a spanyol örökösödési háborúban még az európai vezető szerepért harcolt, a Nagy Francia Forradalom előtti évtizedekre a Bourbonok országa már gyenge, belső problémákkal küszködő állammá vált.

Az angol diplomácia nem hozott létre hosszú távú szövetségi rendszereket, pillanatnyi érdekei alapján váltogatta, kiket támogat, mely hatalmakkal működik együtt.

Sem az egyensúly szempontjából, sem gazdasági érdekei miatt nem lehetett közömbös Kelet-Európa iránt. Nézzük mit, milyen viszonyokat talált az öreg kontinens ezen felében Anglia!

Kelet-Európa nemcsak Angliához, de a kontinens nyugati országaihoz képest is elmaradottnak számított. A kontinentális munkamegosztás következtében iparilag elmaradott, mezőgazdasági jellegű terület. Társadalmilag a megmerevedő feudalizmus jellemzi, valamennyi országában jellemző a második vagy örökös jobbágyság kialakulása. Természetesen a vezető réteg érzékelte a lemaradást a Nyugattól, amit a felvilágosult abszolutizmus sajátosan ebben a térségben kialakuló rendszerével kívánt ellensúlyozni. Nagyhatalmi szerepük megtartása céljából az uralkodók reformokat kényszerítettek országaikra, mindezt anélkül, hogy az alapvető társadalmi struktúrán változtattak volna. Ezen politika számos országban kétségtelen sikereket tudott felmutatni.[6] A korszak öt aktív nagyhatalmából három is itt helyezkedik el; Oroszország, Poroszország, Habsburg Birodalom, továbbá már gyenge nagyhatalomként, de a térségben található az Oszmán Birodalom. Amely bomlásnak induló hatalmas területével vonzza majd a nagyhatalmi aktivitást. A hatalmas területű Lengyelország gyengülése még ebben a században a független állami létének megszűnéséhez vezet.

A Német-Római Birodalom területén több száz fejedelemség élte a maga életét, egymástól gyakorlatilag függetlenül, központi irányítás nélkül. Ez kiváló terepet biztosított a nagyhatalmak beavatkozásának, érdekeik folyamatos ütközése miatt állandó konfliktus forrásként szerepelt a nemzetközi politikában. A birodalom keleti végein két nagyhatalom emelkedik fel, a Habsburg Birodalom és Poroszország. Poroszország a brandenburgi választófejedelemség és az egykori német lovagrend területén létrejött porosz hercegségből alakult a Hohenzollern dinasztia uralkodása alatt. 1701-től I. Frigyes használja a porosz király címet. Az új királyság a legerősebb protestáns német állammá vált, amely hamarosan kétségbe vonta a Habsburgok által irányított Ausztria, császári címmel is hangsúlyozott vezető szerepét a birodalomban. Az országot erősítette az erős, abszolút királyi hatalom, amely reformjai révén (gazdasági, közigazgatási, oktatási), tovább erősítette államát. A legtöbb gondot a hadsereg fejlesztésére fordították, a korszak minta katonáit képezve ki. A főleg I. Frigyes Vilmosnak (1710-1713) köszönhető hadsereget II. Nagy Frigyes (1740-1786) fogja felhasználni, harmadával növelve országa területét. Az ország sokáig (lengyel annektálás 1772) etnikailag és vallásilag egységesnek mondható, területi szempontból viszont nem. A porosz törekvések egyik fő célja éppen szétszabdalt birodalmuk egyesítése, ami a században jelentős sikereket könyvelhet el. További gyengeségének a viszonylag csekély népesség számított.[7]

Az angol diplomácia meglehetősen biztos, potenciális szövetségesként tekintett a poroszokra. Rajna menti tartományaik, illetve a német területeken igényelt vezető szerep miatt a franciák, ez utóbbi illetve a Szilézia miatti viszály miatt, a Habsburgok ellen lehetett rájuk számítani. A lengyel területek ügye további súrlódást jelentett a Habsburgokkal, de főleg az oroszokkal, akinek a balti-térségbeli terjeszkedő politikája valamint később a német ügyekben mutatott aktivitásuk miatt lehettek a poroszok ellenfelei. Az angol-porosz szövetségnek tehát voltak lehetőségei, amit időnként (pl.: Hétéves háború 1756-63) valóra is váltottak.

A Habsburg Birodalom kevésbé volt egységes, mint Poroszország. A birodalom tartományainak sikerült különállásukat nagyobb mértékben megőrizni, ráadásul etnikai szempontból is sokkal színesebb volt. Ennek igazi veszélyei majd a XIX. században megerősödő nacionalizmus hatására válnak igazán érzékelhetővé. A birodalom vezetőit is aggasztotta a nagymértékű területi széttagoltság, a század folyamán vissza-visszatérő terv, hogy Németalföldi tartományukat Bajorországra cseréljék. A német befolyás és leggazdagabb tartományának, Sziléziának elvesztése miatt a poroszokkal került szembe. Főleg a század elején a francia ellenesség jellemző, a franciák németországi és itáliai érdekeltségei miatt. Ezzel az angolok szövetségesének számítottak több háborúban. (pl.: Spanyol-örökösödési háború, Osztrák-örökösödési háború). A század végén a kiépülő dinasztikus kapcsolatok miatt már a franciák szövetségeseként jönnek szóba.[8] Az Oszmán Birodalom rovására történő terjeszkedés szövetségessé teszi Oroszországgal, ez azonban a későbbi vita magjait is elhinti a két hatalom között.[9] Ausztria is részt vesz Lengyelország felosztásában, főleg a porosz és még inkább az orosz területi növekedés ellensúlyozására. Az osztrák diplomatákat mindinkább Oroszország nyugati irányú terjeszkedése aggasztotta.

Az angolok nagyon fontos szerepet szántak a Habsburg Birodalomnak, de a poroszoknak is, mint egyensúlyt teremtő hatalmaknak Franciaország és Oroszország között.

A Habsburg Birodalom is próbálkozik egységesítő törekvésekkel és felvilágosult reformokkal. Mária Terézia uralkodása idején ezen változtatások még viszonylag lassúak, megfontoltak. II. József türelmetlen politikája azonban nehéz helyzetbe sodorja államát.

A hatalmas területű Oroszország a XVIII. század folyamán válik európai értelemben vett nagyhatalommá az óriási méretű és nagy népességű elmaradott országot. I. Péter (1689-1725) modernizálja, kíméletlen reformjai erős hadsereget teremtettek, de a feudalizmus rendszere nem lazult fel. A cár bekapcsolja az európai politikába országát, kijelöli a külpolitikai célokat is, melyek közül a legfontosabb a melegtengeri kikötő megszerzése. Emiatt a svédekkel és a törökökkel került szembe. Az új európai irányvonal szimbóluma az új főváros, Szentpétervár.[10] II. Katalin (1762-1796) idején már a felvilágosodás is megjelenik az országban. Ő teszi igazi európai nagyhatalommá az országot, kijelölve három fő terjeszkedési irányát Európa felé (közben van ázsiai terjeszkedés is). Északon a Balti-tenger térségében, Lengyelország irányában, illetve a Török Birodalom felé.

A Balti-tenger keleti medencéjének ellenőrzése a cél, illetve Finnország megszerzése. Lengyelország felosztásában az oroszok vállalnak legaktívabb szerepet, nemcsak a területszerzés a cél, hanem Európa felé is Lengyelország testén vezet az út. A Német Birodalom ügyeibe is beleszólást igényelnek, különösen igaz ez a német származású Katalin idején. A lengyelekkel szemben is ki lehet használni ürügyként a hatalmas ortodox vallású lengyelországi ukrán, belorusz tömegek megsegítését. Azonban az erre való hivatkozás elsősorban az Oszmán Birodalom esetén lesz erőteljes. Itt az egyik cél Konstantinápoly megszerzése. Az ortodox egyház régi központjának elfoglalása a görögkeleti hívek patrónusának számító cárok számára régi álom. Fontosabb azonban a tengerszorosok megszerzése; Boszporusz, Dardanellák. Ez nemcsak a hadiflotta akadálytalan kijutását biztosítaná a világtengerekre, de a benépesülő Dél-orosz és ukrán sztyeppek gabonatermésének elszállítását is biztosíthatná. Lehetővé tenné az orosz behatolást a Földközi-tenger medencéjébe. S ez lesz az angol-orosz érdekellentét egyik fő mozgatója. Az angolok számára a Török Birodalom egysége alapvető kérdés, kereskedelmi érdeküket a gyengülő Oszmán állammal szemben könnyebben érvényesíthetik. A brit diplomácia számára Konstantinápoly olyan kulcsváros, mint Nyugat-Európában Antwerpen; nem engedhetik át más nagyhatalomnak. A tengerszorosok Oroszország ellenőrzésének kulcsát jelenthetik. A napóleoni háborúk lezárultával az angol-orosz érdekellentét válik a nemzetközi politika mintegy évszázadon keresztül folyamatosan fennálló feszültségforrásává.

A XVIII. századra az egykor oly hatalmas, s agresszíven terjeszkedő Oszmán Birodalom csak árnyéka önmagának. Területi és népesség száma révén még nagyhatalom, de az I. Nagy Szulejmán idején fénykorát élő muzulmán államalakulat minden téren óriási lemaradással küszködik. Az egykori sikerek kulcsát az erős központi irányítás, a jól működő közigazgatás s az ütőképes hadsereg jelentette. I. Szulejmán után azonban a totális hatalommal rendelkező szultánok majd mindegyike teljességgel alkalmatlan, nélkülük ez a központosított rendszer nem működőképes, folyamatosan hanyatlik. A XVII. században lezajló Köprülü reform sem képes életet lehelni a birodalomba. A XVIII. századra a szultánok tehetetlen, palotájukban a világtól elzárkózó uralkodók. A közigazgatást a korrupció béklyózza, a központi hatalom hanyatlását a tartományok vezetői önállósulási törekvésekre használják ki. Az államkincstár kong az ürességtől, az egykor oly félelmetes janicsár hadsereg szétzüllik, már nem a katonáskodásnak, hanem kiváltságainak és gazdasági érdekeinek élő, sok gondot okozó csoport, akik ráadásul akadályozzák a hadsereg modernizálását.[11] Európa nagyhatalmai igyekeztek mind előnyösebb gazdasági, kereskedelmi pozíciókat kivívni maguknak[12]. A Habsburg de főleg az Orosz Birodalom, pedig újra és újra háborúkat kezdeményez, amelyeknek révén jelentős területeket szakítanak el. A török diplomáciát, pedig még mindig vallási előírások bénítják, abban, hogy aktív szövetségi politikát folytasson.

Anglia számára azonban az Oszmán állam mind fontosabbá válik, komoly gazdasági előjogokat sikerül kivívnia kereskedői számára a Portánál. Hamarosan a Török Birodalom legelszántabb védelmezőjeként jelenik meg a brit diplomácia. Kezdetben a francia behatolást igyekeznek akadályozni a Földközi-tenger keleti medencéjében, majd az oroszok feltartóztatásáért tesznek meg mindent. A kialakuló ?Keleti-kérdés? sokáig a Foreign Office érdeklődésének homlokterében marad.[13]

Az Oroszországot nem számítva legnagyobb területű európai állam, Lengyelország a XVIII. század folyamán megszűnik létezni. A rendi köztársaság, a minden nemest megillető vétójog, kormányozhatatlanná teszi az államot. Helyzetét tovább rontja, hogy abszolút módon kormányzott, agresszív nagyhatalmak veszik körül, melyek területeire vágyakoznak. A lengyel politika a környező nagyhatalmak kiszolgáltatottjává válik, az orosz, porosz és Habsburg törekvések küzdőterévé.[14] Jellemző, hogy az úgynevezett lengyel örökösödési háború (1733-38) küzdelmeinek nagy része már nem is Lengyelország területén zajlik. Különösen az orosz befolyás erősödik meg, akadályt gördítve minden központosításra, modernizációra törekvő reform elé. Amikor azonban mégis széles körű reformokat vezetnek be, éppen II. Katalin cárnő korábbi támogatottja Poniatowski Szaniszló Ágost uralkodása idején, a három nagyhatalom közösen lép fel és 1772-ben végrehajtják Lengyelország első felosztását. Amit még ebben a században két másik követ, felszámolva a független lengyel államiságot. Az osztozó hatalmakat, pedig különös érdekközösségben egyesítette lengyel zsákmány.[15] A lengyel állam ügye egészen 1918-ig vissza-visszatérő problémaként jelentkezik a nemzetközi politikában. Nem utolsósorban az egyik legnépesebb emigráció, a lengyel menekültek Európa számos országában kifejtett tevékenységének következtében.

Az angol diplomácia figyelemmel kísérte a lengyelországi eseményeket, de azt elsősorban, mint az európai hatalmi egyensúly fenntartásának egyik területeként kezelte. London számára nem voltak különleges stratégiai érdekek Lengyelországban.

Megosztás

Link: